Ami az egyik embernek szemét, az a másiknak kincs – vajon a vizelet segíthet a húgyhólyagrák pontosabb diagnosztizálásában és célzott kezelésében?
A húgyhólyagrák a leggyakoribb és leghalálosabb rosszindulatú urogenitális daganat világszerte. A magas kockázatú hólyagdaganattal (a húgyhólyag izomzatába terjedő ráktípus) diagnosztizáltak 75 százalékánál a diagnózis felállításától számított 10 éven belül a tumor megismétlődik, a daganat súlyosbodik vagy meghal a beteg. Emellett a húgyhólyagrák számos mögöttes mechanizmusa jelenleg is ismeretlen, ami megnehezíti a korai diagnózist és a hatékony kezelést. Utóbbit az is problémássá teszi, hogy ez a daganattípus számos altípussal rendelkezik, így a hagyományos kemoterápiára adott válasz rendkívül változatos a betegek körében.
Az intravezikális, vagyis a hólyagba adott kemoterápiás gyógyszerek alkalmazása és az immunterápia jelentősen késlelteti a betegség kiújulását a nem izomzatba terjedő hólyagrák esetében, míg a húgyhólyag izomzatába terjedő ráktípusnál a helyi kezelést megelőzően platina alapú gyógyszerekkel végzett neoadjuváns kemoterápia ritkább kiújulást és hosszabb túlélési időt eredményezett.
A kiújulás, a kemoterápia utáni súlyos mellékhatások és a kemoterápiával szembeni ellenálló képessége miatt azonban innovatív diagnosztikai és terápiás „eszközök” fejlesztésére van szükség.
A húgyhólyagrákban szenvedő betegek vizelete a biológiai komponensek (például levált daganatsejtek) kihasználatlan forrása, amely molekuláris ujjlenyomatként szolgálhat, valamint biológiai magyarázatot nyújthat a kemoterápiával szembeni rezisztencia mechanizmusaira. Ezenkívül a vizeletből származó sejtek és sejten kívüli részecskék, az úgynevezett extracelluláris vezikulák jellemzése megbízható biomarkerként használható a neoadjuváns terápiára (ennek célja a tumor méretének a csökkentése a műtéti kimenetel javítása érdekében) adott válasz előrejelzésére.
