Az idősebb testvérnek jócskán kijut mindig a szülői szigorral kevert túlóvásból, a toronymagas elvárásokból, és az ok nélküli dicséret hiányából. A kistesónak már egyszerűbb a dolga, a szülők nem fogják vasszigorral, sőt azt és úgy tehet, amit csak akar. De mégis mi ennek az oka?
A Duke Egyetem 2008-ban végzett kutatása, ami a “Games Parents and Adolescents Play,” nevet kapta végre rávilágít a miértekre, ami minden idősebb testvérben, élete során egyszer felmerült.
Megéri kistesónak születni
Míg az idősebb testvérnek jóval több kihívásnak, feladatnak és elvárásnak kell eleget tennie, addig a második gyerek élete, a báty/nővér szemében sétagalopp. Visszatekintve gyermeki éveinkre, lássuk be, kistestvérünknek szabadabb élete volt, és egyszerűbben kenyérre kente a szülőket, mink mimagunk. Ezért azonban nem lehet őket hibáztatni, sem a szülőket, csupán az evolúciót, és a géneket.
Az első szülött gyerekkel azért szigorúbbak a szülők, mert így akarják kivívni a tiszteletet a gyermektől és annak testvéreitől. Gyakorlatilag példát akarnak statuálni vele, ezért a második vagy harmadik szülöttet nem zárják szabályok közé, mert feltételezésük szerint az idősebb testvér esetéből mindegyikőjük tanult.
A legidősebb testvér gyakrabban van büntetve, és több feladatot kell elvégeznie, ami egyrészt a felelősségteljesség felé terelné őt, illetve a tinédzserkori lázadás elfajulását igyekszik meggátolni. Ha a szülők azt tapasztalják, hogy nevelési módszerük sikeres, akkor a többi testvéren nem vagy nem annyira intenzíven alkalmazzák azt, elvégre az idősebb testvér jelen van, mint példastatuáló. Ez a fajta „elrettentés” (az éjszakai elmászkálástól, vagy a tanulás ignorálásától, házimunka figyelmen kívül hagyásától, stb.) minden később született gyerkőcnél kevésbé lesz érzékelhető, így a legidősebb szemében, a legkisebb tesó élete maga a sétagalopp.
Az érem másik oldala
A túlzott fegyelem szöges ellentéte az a nevelési morál, ahol az első szülött gyereket túlféltik mindentől, míg a másodikat, harmadikat hagyják, hagy fedezze fel a maga kárára a világot.
A túlféltett, óvott gyerekekből lesznek a gyámoltalan, szorongó felnőttek. Ifjú korban az önállóság háttérbe szorítása nagyon káros – még ha jó szándékkal is óvnánk a csemetét mindentől – mert ezzel a fiatal felnőtt korra egy olyan személyiség alakul ki, ami nem képes megoldani egyedül, szülői segítség nélkül a legegyszerűbbnek tűnő dolgokat. Hasonló módon káros a felnőttkori önállóságra, ha a szülők nem értékelik a gyerek önálló, egyéni teljesítményeit, ötleteit.
A második gyereknek itt szintén könnyebb, mert idő közben a szülő rájön, hogy ha az első „túlélte”, akkor a másik mért ne tenné. Ezzel máris nagyobb önállósággal ruházta fel a kisebb testvért, amit az idősebb megint csak irigykedve néz.
A legjobb megoldás talán az, hogyha mindegyik gyermeknél azonos szülői nevelési módszert alkalmazunk, és megtaláljuk az arany középutat.
Képek forrása: Pixabay.com
