Mennyire szabad kimutatni a negatív érzelmeket?
Sokan szülőként igyekszünk a rendíthetetlen, stabil szikla képét mutatni a gyermekeink előtt. De persze mi is csak emberből vagyunk, néha sírunk, néha nevetünk, de sajnos ma sok szülő a nyers, lehengerlő érzelmeket igyekszik elrejteni a gyerek elől.
Ennek számtalan oka lehet. A szülők általában nem akarják terhelni a gyereket a saját gondjaikkal, bajaikkal. Sokan attól tartanak, hogy ha sírni látják őket, traumatizálódik a gyerek. A valóság azonban ennél árnyaltabb.
Ha ugyanis egy gyermek úgy nő fel, hogy nem látja a szüleit sírni, ezáltal mély, nyers érzelmeket megélni, kifejezni, úgy ők sem fogják tudni megtanulni kezelni azokat. A sebezhetőség, az emberi mivoltunk és az érzelmeink megélése idegen terep lesz később felnőttkorban is. Ez egy önmagát erősítő, lefelé húzó spirál, ahol a saját érzelmeink megélésének elfojtása a gyermekeink hasonló mintáját eredményezi. Megtanulják elnyomni, elrejteni az érzelmeiket a világ elől és hozzászoknak, hogy amikor nem vagyunk jól, akkor gyengék vagyunk.
Ezzel szemben ha sírunk, valójában egyetlen dolog történik: Megtanulják a kicsik, hogy sírni oké. Sebezhetőnek lenni oké. Megélni a rossz, fájdalmas, negatív érzelmeket ugyanúgy rendben van, mint nevetni, örömittasan ugrálni, boldognak lenni.
Természetesen ha úgy érezzük el kell titkolnunk a sírásunkat a gyermekek elől, az azt jelenti, hogy valószínűleg mi magunk sem vagyunk jóban a saját negatív érzelmeinkkel. A sírás ugyanis egy természetes stresszoldó funkciója az emberi testnek. Az idegrendszerünk azt mondja “Oké, ennyi elég volt!” és felszínre engedi az érzelmeket, a stresszt. Ennek köszönhetően sírás után megkönnyebbülünk, a problémák kicsit kisebbnek tűnnek, elmúlik a mindent elsöprő nyomás.
Ha ezzel a tulajdonságunkkal rendben vagyunk, nem csak mi tudjuk megélni, de meg is tudjuk tanítani a gyerekeknek azt, hogy milyen, amikor összeomlunk, elengedjük a gondokat, majd onnan felállunk. Márpedig a kicsik okosak, és ami nagyon fontos, hogy sosem azt fogják csinálni amit mondunk nekik, hanem azt, amit mi magunk is csinálunk.
