Ártalmasabbak ezek, mint gondolnánk.

Tommy Siegel New York-i művész nemrég adta ki új könyvét, Candy Hearts címmel, amelyben cukorkából készült szívek családi életén keresztül mutatja be modern korunk pszichodrámáit.
Ezek közül talán az egyik legszembetűnőbb az, amikor két szülő megfogadja, hogy sosem fognak olyan sebeket ejteni a gyermekükön, ahogyan rajtuk ejtettek az ő szüleik. Majd bejön a képbe egy kicsi cukorkából készült szív, akin teljesen újfajta sebek vannak.

Ez a kép tökéletesen ábrázolja az élet iróniáját. Mindannyian próbáljuk feldolgozni a szüleink által okozott traumákat, hogy aztán ugyanezt tegyük a saját gyermekeinkkel. Nem azért, mert ezt bárki is így akarná, hanem mert elkerülhetetlen, hogy egy-egy akaratlan félreértés vagy ártatlan vicc évtizedekkel később bukkanjon fel egy terápiás foglalkozáson. Íme néhány mondat, ami évek múlva is szinte biztosan felmerülhet, úgyhogy érdemes tartózkodnunk a használatuktól.

csalad
Forrás: unsplash.com

“A fiúk/lányok azt szokták, hogy…”

Egy januárban publikált kutatásban, ahol 552 gyereket és 121 felnőttet vizsgáltak, azt figyelték, hogyan alakítanak ki mentális képet két nem létező népcsoportról különböző állítások alapján. A kutatás eredménye szerint a gyerekek úgy dolgozzák fel az információt, hogy általánosítanak, az így keletkező információt pedig könnyebben építik be az elméjükbe. Ezáltal viszont, ha egy gyereknek azt mondjuk, hogy “a fiúk nem hordanak rózsaszínt”, akkor az sokkal könnyebben beépül, mintha azt mondanánk, “ne hordj rózsaszínt”. Ez később, felnőttkorban visszaüthet. Az általánosítás a társadalomban kifejezetten káros, ugyanis azt a téves benyomást kelti bennünk, hogy az emberek sokkal kevésbé különbözőek, mint valójában. Ez a sztereotípiákban való hit megerősödéséhez, bezárkózáshoz és az alkalmazkodókészség hiányához vezethet.

“Ne sírj”

A felnőttkori problémáink legnagyobb része abból ered, hogy nem vagyunk kibékülve az érzelmeinkkel. A szülőktől hallott “ne sírj” vagy “ne legyél dühös” jellegű mondatok könnyen azt az érzést keltik a gyerekben, hogy nem szabad átélnie az adott érzelmet és ezért megtanulja elnyomni azt magában. Holott mi magunk is tudjuk, hogy az érzelmeket sem irányítani, sem elnyomni nem tudjuk. A felnőttkori kihívásaink nagy része pont abból fakad, hogy nem tudunk mit kezdeni egyes érzelmekkel. Ez a folyamatos “invalidáció” a szülő részéről épp ezért maradandó károkat okozhat a gyerekben akkor is, ha közben meg vagyunk róla győződve, hogy a javát szolgáljuk.

“Csalódtam benned”

Habár a csalódásra sokszor alapos indokunk lehet, valójában ezzel egyrészt arra tanítjuk a gyerekünket, hogy az embert és ne a tetteit ítélje meg, másrészt pedig azt mondjuk neki, nem elég jó. Valószínűleg terapeuták ezreinek van tele a rendelője olyan emberekkel, akik önbizalomhiánytól szenvednek, mert úgy nőttek fel, hogy egyszer a szüleik azt mondták vagy azt éreztették, hogy nem elég jók. Sajnos ehhez bőven elég egy rossz elszólás gyermekkorban, például annyi, hogy “csalódtam benned”.

Azt se feledjük, ahogyan mi bánunk a gyermekkel, úgy fog ő is bánni másokkal, és ha felvesz egy ítélkező, “pálcát törő” személyiséget, az rendkívül megnehezítheti a társas kapcsolatait felnőttkorában.

Borítókép forrása: unsplash.com