Ha a saját erők nem elegendők az azonnali védelem biztosításához, külső segítséget kell igénybe venni.
„A zajjal száz esztendő múlva több gondunk lesz, mint a fertőző betegségekkel.”
Robert Koch, a mikrobiológia egyik legnagyobb alakja mondta ezt a 19-20. század fordulójának környékén. Azóta már több mint száz év eltelt, és nagyot fordult a világ kereke. Valóban rengeteg bajunk van a zajjal, a zajterheléssel. Szervi és idegrendszeri betegségeket okoz az embernél, a nagyvárosokat szinte élhetetlenné teszi és a természeti környezetet is súlyosan rombolja: állatok élőhelyét teszi tönkre, fajokat űz el természetes területükről vagy sodor a kihalás szélére.
A jóslat fertőzésekre vonatkozó része viszont nem teljesen vált be. Óriásit fejlődött a közegészségügy és a köztisztaság: megoldották a szennyvizek elvezetését és tisztítását, hasonló elven működő fertőtlenítő szerekkel elejét lehet venni a sebfertőzéseknek és a gyermekágyi láznak, a fertőtlenítő kézmosással járványokat lehet lelassítani, a kórházi ellátás biztonságát lehet növelni. A védőoltások segítségével végleg megszabadultunk a pusztító fekete himlőtől, és eltüntettük életünkből a legrettegettebb klasszikus fertőzések rémét, a biztos halált jelentő veszettségét, a szegénység betegségét, a TBC-t, a gyermekeink között arató torokgyíkot, a szamárköhögést, a gyermekparalízist, a késői szövődményekkel gyilkoló kanyarót, mumpszot, bárányhimlőt, stb.
Csapataink harcban állnak
Aztán fordult a kocka, megváltozott a hadi szerencse. Ahogy Napoleon győzedelmes offenzívája megtört, és 20. századi követőjéhez hasonlóan Moszkva alatt az összeomlásig tartó visszavonulásba ment át, úgy a legyőzött(nek hitt) fertőzések szinte mindegyike újra felbukkant, esetleg ellenállóbb vagy pusztítóbb formában terjed, és új, korábban nem létezett vagy nem ismert kórokozók jelentek meg, szedik tömegesen áldozataikat: HIV, madárinfluenza, Ebola, Zika-vírus, koronavírus... Az egyes ember saját szintjén a fertőzés megelőzésének lehetőségeit (óvatosság, kézmosás, érintkezési szokások, távolságtartás ha szükséges) és az immunrendszerére támaszkodva védekezik: testünk az őt ért idegen anyagok ingerére válaszul folyamatosan fegyverben tartja védelmi erejét, az immunitás különböző szintjeinek résztvevőit. Mindezekről majd későbbi írásainkban foglalkozunk részletesen. A közösség védelmét pedig az evolúció ellenében a természetes szelekció kikerülésével igyekszünk megnövelni.
Támadásokkal szembeni védelmünket biztosító saját erőink a természet rendje szerint működnek, ahogy az evolúció ezt kialakította. Ez így volt akkor is, amikor a világjárványok pusztító hullámai söpörtek végig a földrészeken, emberek millióit ölve meg, országrészeket téve néptelenné, népcsoportokat irtva ki. A küzdelem a támadó (a kórokozók tömege) és a védelem (az emberi immunitás) között mindig a pillanatnyi erőviszonyoknak megfelelően dől el. Hannibál pun hadvezér kicselezve a római hírszerzést és védelmi stratégiát, az Alpokon átkelve vonult be a birodalom fővárosába egy időre. De az első, második és harmadik pun háború végső nyertese is Róma volt, és Karthágó elesett.
Minden küzdelem tehát, hol így, hol úgy dőlhet el. Kivéve talán a labdarúgást. Gary Lineker, a kilencvenes évek angol középcsatára definiálta a játékot imígyen: a futballt 22 játékos játssza egy labdával, és a végén a németek nyernek.
Ha a saját erők nem elegendők az azonnali védelem biztosításához, külső segítséget kell igénybe venni. Így például Róma az első pun háború alatt szövetséget kért Siracusától és így győzedelmeskedett. És némely meccsen gyanítható a bíró spori szövetsége az egyik küzdőféllel. Hogy a fertőzésünk kimenetelét ne bízzuk a természetes folyamatokra, mi is segítséget veszünk igénybe, a gyógyszer- és oltóanyaggyártók termékeit. Az ilyen szövetségek felkészítenek bennünket a kórokozó támadásának kivédésére, vagy a zajló ütközet megfordítására. A fertőzést ilyenkor is a mi immunrendszerünk fogja legyűrni, de az esélyeinket növelve a hatóanyagok felént billentik a hadiszerencsét.
Enklávéban élve
A politikai fogalom olyan területet jelöl, amit minden oldalról ugyanaz: a vele általában nem feltétlenül jóindulatú ország határolja. Klasszikus példája volt a II. világháborút követően az NDK-ba zárt, de az NSZK-hoz nem tartozó Nyugat-Berlin. Az ember testét saját sejtjei által alkotott természetes határ, a köztakaró választja el a környezettől, a külvilágtól. Ez a bőr, a légutakat, a húgy- ivarrendszer belső felszínét és a tápcsatornát borító hámszövet és nyálkahártyák. Testünk belseje, a szövetek, a szövetek által körülzárt belső üregrendszer (a keringési és nyirokrendszer, a hasüreg, a központi idegrendszer) élettani állapotban steril, azaz semmilyen, az emberi sejteken kívüli élő organizmust nem tartalmaz. Ha oda valamilyen mikro- vagy makroszervezet kívülről (azaz a testünkön kívülről) bejutna, azt a szervezet immunrendszere idegenként, azaz lehetséges ellenséges behatolásként értékeli, és igyekszik minél előbb eltávolítani vagy megsemmisíteni. Így biztosítja a szervezet belső kiegyensúlyozottságát.
A felületeken túl viszont a minket körbevevő és általunk körbevett térben mikróbák hihetetlen tömege él. Mind a külvilágban (a természetes környezetben), mind a testünk felszínein élő baktériumok, mikroszkópos gombák, egy- vagy többsejtű állatok, valamint a vírusok az emberrel szemben alapvetően három kategóriába sorolhatók. Egy részük velünk szemben teljesen semleges, az élettelen környezetben ezek vannak a legtöbben. Vannak olyanok, amik működése az ember szempontjából kellemes, szükségünk van rájuk, akár nélkülük nem is élhetnénk. Ezek teszik ki a szervezetünkben lakó baktériumok többségét.
És vannak olyanok, amik saját létezésükkel olyan folyamatokat indítanak el, amelyek az ember számára kedvezőtlenek. Megromlik miattuk az étel, elkorhad a ház gerendázata, dohos lesz a lakás, megbetegítik növényeinket, állatainkat, bennünket. Azzal, hogy mitől függ, milyen következménye lesz, ha találkozunk egy mikróbával, a következő cikkben foglalkozunk.
